Fejes saláta

Fogyasztása és termesztése történelmi korokra nyúlik vissza. A legelső bizonyítékok Észak-Afrikából, Egyiptom területéről származnak, amelyek szerint az ókorban már ismert és széles körben fogyasztott zöldségféle volt a kötöző változata. Egyiptomból Kis-Ázsián keresztül jutott el Európába, elterjedésében a hódító háborúk nagy szerepet játszottak. Földrészünkön a termesztése először ott indult meg, ahol a vad alakjai is előfordulnak. Görögországból és Olaszországból került az északabbra és nyugatabbra fekvő államokba, így a 15. század közepére Anglia és Franciaország területére.

A levélzöldségfélék közül a fejes saláta jelentősége a legnagyobb. Egyes adatok szerint megközelítőleg akkora felületen termesztik, mint a csoporthoz tartozó levélzöldség-növényeket együttesen. Számos termesztési módja és több fajtatípusa lehetővé teszi, hogy szinte az év minden szakaszában fogyasztható, és olyan éghajlatú országokban is széles körben termeszthető, ahol vadon élő alakjai nem fordulnak elő.

A fejes saláta fogyasztása, más salátafajokéval együtt, egyes országokban eléri a nyersen fogyasztott zöldségfélék 5–10%-át is. A 70-es évek második felétől megindult sokirányú fajtanemesítése újabb lendületet adott termesztésének és fogyasztásának. Számos színváltozatban, alakban és levélformában ismert.

Nálunk nagyüzemekben csak egészen jelentéktelen felületen termesztik, a hajtató és a szabadföldi terület együttesen alig haladja meg a néhány száz hektárt. A kisüzemekben, a háztáji és a családi gazdaságokban felfutott a termesztése, elsősorban a nagyobb felvevő piacok környékén termesztik a nagy szállítási költségek miatt. Nagyüzemi és az árutermelő kisüzemi területe – a hajtatási és a szabadföldi felülettel együtt – összesen nem éri el az 1000 ha-t (ebben nincs benne a nem árutermelő felület, ami a saláta esetében legalább ugyanakkora).

Termesztésének új lendületet adott a sík fóliás hajtatás elterjedése. A legkedvezőbb áron, viszonylag nagy kereslet mellett áprilisban, májusban értékesíthető, amikor kifutóban van a hajtatott saláta, de még a többi primőrzöldség (paprika, paradicsom, uborka) viszonylag drága. Egyes időszakokra a túlkínálat jellemző, például a fűtetlen fóliás hajtatás lefutása végén vagy az állandó helyükre vetett saláták szedésének az idején. Az utóbbi években úgy tűnik, hogy egy októberi, novemberi fogyasztási csúccsal lehet számolni, bár a mértékét tekintve lényegesen kisebb, mint a tavaszi, húsvéti fogyasztás.

Az eredményes salátatermesztés alapja a termesztési célnak jól megfelelő fajta kiválasztása. A termesztés módja, illetve időpontja alapján megkülönböztetünk:

– szabadföldi fajtákat,

– hajtató fajtákat,

– áttelelő fajtákat.

Éghajlat és talajigény

Általánosságban a fejes saláta tekintetében az egyes fajták igen jelentős eltérést mutatnak. A köztudatban a fejes saláta fényigényes növényként ismert, amelyik az árnyékolást, a köztes termesztést nem bírja.

A nyári fajták csak hosszú, 12 órás, de egyesek csak 16 órás intenzív megvilágításban fejesednek. A magszárképződéshez is hasonló fényviszonyokra van szükségük. Ennél rövidebb nappalok hatására csak nagy leveleket fejlesztenek, de fejesedni nem képesek. Ezzel szemben a téli hajtató fajták már 8–9 órás megvilágításban, gyenge fényerőn is növesztenek fejet. Magszárképzésükhöz valamivel hosszabb és intenzívebb megvilágításra van szükség, de már 10–12 órás nappalok esetén is felmagzanak.

A fajták fényigényéből következik, hogy helytelen megválasztásuk esetén (pl. téli hajtató fajták nyári ültetésével vagy nyári fajták téli termesztésével) a növények fejképzés nélkül magszárat hoznak, illetve nem képesek befejesedni. A termesztési gyakorlatban a nemesítő cégek a folyamatos salátatermesztéshez a fényigény alapján fajtasorokat állítanak össze, ahol havi, kéthavi bontásban közlik a termesztésre javasolt fajtákat.

A fény hiánya – ami nálunk csak a téli hajtatásban fordul elő – kettős takarású termesztőberendezésekben, használt fólia vagy szennyezett üveg alatt elhúzódó fejesedést, laza fejképzést, a palánták megnyúlását idézi elő. Kedvezőtlen fényviszonyok között kisebb a lombtömeg-növekedés, ebből következően kisebb a termésmennyiség.

A fejes saláta nem hőigényes növény. Egyes fajtái a hideget jól tűrik, az áttelelők mínusz 10 °C-ot is károsodás nélkül elviselnek. A magvak csírázása néhány fokkal fagypont felett megindul. A levélzet 4–5 °C-on már növekedni kezd, a gyökerek fejlődéséhez ennél valamivel magasabb hőmérsékletre, legalább 6–7 °C-ra van szükség. A magvak optimális csírázásához 12–15 °C kell.

A növény 16 °C körüli hőmérsékleten fejlődik ideálisan, bár a nappali hőmérsékleti optimum jelentősen függ a fényviszonyoktól. Ezért a termesztési tanácsokban mindig a fényviszonyok függvényében adják meg az optimális léghőmérsékletet. A fejesedést megelőző időszakban elviseli a kisebb lehűléseket, mínusz 3, mínusz 5 °C nem károsítja – ha nem ismétlődik többször. A fejesedés idején érzékenyebb a hidegre. A tartósan alacsony hőmérséklet több fajtában antociánképződést vált ki, a levelek színe lilászöld vagy vöröseszöld. Rendszerint ez az elszíneződés a hőmérséklet emelkedésével megszűnik, a növény egészséges zöld színe visszatér. A fejesedés idején magas hőmérséklet sem kívánatos, az optimum minden fajtánál általában 1–2 °C-kal kevesebb, mint a levélrozetták képzésekor. A magas hőmérsékletnek laza, könnyű fejek képződése a következménye,

A kevésbé vízigényes zöldségfajokhoz soroljuk. Vízfelhasználása lényegesen kisebb, mint a paprikáé vagy az uborkáé. Szabad földön a legtöbb esztendőben eredményesen termeszthető öntözés nélkül, vannak azonban aszályos évek, amikor kipusztul. Arid jellegű klímánkon megtermő vad alakja is azt igazolja, hogy vízfelhasználása nem nagy.

A vízigényt alapvetően meghatározza a termesztésben a vetés, illetve az ültetés ideje, illetve a termesztés módja. Általában a hajtatásban – különösen ősszel és tavasszal – minimális a saláta vízfelhasználása, de a késő tavaszi és a nyári időszakban lényegesen több vizet igényel, többet párologtat.

Az állandó helyre vetett növény erős karógyökeret fejleszt, ez a száraz időben is elegendő nedvességet tud a levelekhez szállítani a talaj alsó, rendszerint nedvesebb rétegeiből.  A bojtos gyökérzetű tűzdelt növény csak a talaj felső, 20 cm-es rétegét hálózza be, nem képes a gyorsan kiszáradó feltalajból a nedvességet pótolni, ezért gyakran öntözni kell.

A vízigény kismértékben a tenyészidő folyamán is változik. A legtöbbet a fejesedés időszakában igényli, az ezt megelőző levélrozetta képzésekor 20–30%-kal kevesebb a vízfelhasználása. A lendületes fejlődéshez 70–75% talaj-VK szükséges a nyári hónapokban, ha a fejesedést megelőző hetekben ennél valamivel szárazabb a talaj – 65% VK körül van – még nem befolyásolja a növekedés ütemét. 60% VK alatt a vízfelvétel leáll, a növény hervad.

A fejes saláta fajlagos tápanyagigénye 4,0 kg/t nitrogén (N), 1,8 kg/t foszfor (P₂O₅) és 6 kg/t kálium (K₂O), amely a nyers termésre átszámítva viszonylag kicsi, mert a laza szövetű leveleknek kevés a szárazanyag-tartalmuk. (A nemzetközi szakirodalom ettől lényegesen eltérő mérési adatokat is közöl – 3–3,5 kg/t nitrogén; 1,2–3 kg/t foszfor és 4–9 kg/t kálium –, de hazai vizsgálataink a szabadföldi salátánál, többéves vizsgálati sorozatban, az említett értékeket adták).

A levélzöldségféléknek különösen fontos tápelemük a nitrogén. A nagy zöldtömeg elsősorban ebből a tápelemből épül fel, hiánya pedig gyorsan és szembetűnő módon jelentkezik. A külső, idősebb levelek halványak maradnak, súlyosabb esetben elsárgulnak, a klorotikus tünetek a levél széle irányából a levélnyél felé húzódnak. Az erek közti levélszövet a kisebb hajszálerekkel együtt, egyszerre sárgul meg.

A saláta sem kifejezetten foszforigényes növény. Súlyos hiánya viszont jól felismerhető tüneteket vált ki. Az alsó levelek – szemben a nitrogénhiánnyal – előbb sötétzöld, majd később barnászöld, vöröseszöld elszíneződésűek. A növény igen fejletlen, növekedésben erősen visszamarad, gyökérzete csökött. A tünetek fokozatosan átterjednek a fiatalabb levelekre.

A káliumhiány tünetei a nitrogénéhez és a foszforéhoz hasonlóan az idősebb leveleken jelentkeznek először sárgulás formájában. A nitrogénhiánytól jól megkülönböztethető azáltal, hogy maguk a főerek sokáig zöldek maradnak, miközben az erek közötti szövetek kisárgulnak, esetleg a levél széle irányából már száradni is kezdenek.

A magnézium hiánya rendszerint csak az idősebb leveleken figyelhető meg. Könnyen összetéveszthető a káliumhiánnyal. Attól abban tér el, hogy nem sárgás, hanem idővel narancssárga, vöröses az erek közötti beteg szövet. Súlyos hiány esetén, erős növekedéskor a fiatalabb leveleken is jelentkezhet a kórkép.

A saláta élettani betegségei közül nagyon sok a mészellátás hiányával van összefüggésben. Gyakran nem a talaj csekély kalciumtartalma okozza a mészhiányt, hanem a felvétele körüli zavarok (pl. túl nagy káliumtartalom, nagy sókoncentráció, párologtatáskor fellépő zavarok stb.). A mészhiány a fiatal leveleken mutatkozik először, majd átterjed az idősebb levelekre. A levél szélén szabálytalan alakú, barnásszürke léziók alakulnak ki, amelyek fokozatosan terebélyesednek, végül összenőnek. Az elhalt levélszövet szürkészöld, de megfigyelhetők kisebb antociános elszíneződések is. A lassuló, esetleg teljesen leálló növekedés legjobban a fiatal – rendszerint valamivel sötétebb és hólyagosabb – leveleken érzékelhető. Egyes megfigyelések szerint a mészhiány elősegíti a botritisz terjedését.

A technológiai javaslatban szereplő termékek változhatnak talajanalitikai javaslatok alapján, illetve a hiánytünetek elemzésével eltérő termékcsoportok alkalmazhatóak, a precíz utánpótlás és (szükség esetén) a megfelelő regenerációs potenciál eléréséhez.

*a készítmények jól keverhetők a növényvédőszerekkel, ezért javasoljuk az esetleges permetezésekkel egy menetben történő kijuttatásukat.