Bokor-és karósbab

A 16. század közepén Amerikából Európába érkező babminták az akkor már ismert Vigna és Vicia nemzetségekről kapták nevüket. A görögök faziolosz szavából alkotta LINNÉ a Phaseolus elnevezést. A 18. században jelentek meg a fajták, ami a kultúra valódi európai meghonosodását és elterjedését mutatja (SOMOS, 1983). Feltehetően az 1800-as években kezdték zöldbabként is fogyasztani. Napjainkig fennmaradtak a „kéthasznú” típusok (tájfajták), amelyek zöldbabként és száraz babként is fogyaszthatók. A századforduló táján vált szét a zöld- és száraz bab típuskör. A nélkülözhetetlen aminosavak nagy része jelen van benne, így a triptofán, a lizin, a cisztin és a hisztidin. A B₁-, B₂- és E-vitaminok mellett még az A-vitamin mennyisége jelentős. Ezeken kívül kalciumot, foszfort, vasat, különféle ásványi anyagokat és rostot is tartalmaz.

A légszáraz mag 20–25% fehérjét, 50–55% szénhidrátot (ennek 4–7%-a cukor), 0,7–1% zsírt, 3–4% hamualkotórészt tartalmaz.

A korai termesztés, a szakaszos vetések és a feldolgozó ipari termékek lehetővé teszik a folyamatos áruellátást. Hazánkban az egy főre jutó zöldségfogyasztásnak csupán 5–7%-a a zöldbab. A zöldbab 60%-a frissen, 30%-a konzervként és közel 10%-a gyorsfagyasztva kerül a fogyasztókhoz. Az arányok változtatása mellett a mennyiség növelése jelentős feladat.

A növekedési típus alapján a fajták két csoportra (alakköre) oszthatók:

– Ph. v. var. nanus – bokorbabok,

– Ph. v. var communis – futóbabok.

Éghajlat és talajigény

Az évezredek folyamán a köztestermesztésben a támnövények fényvédelméhez szokott bab közepes fényigényű. A levelek jellegzetes mozgással reagálnak a változó fényintenzitásra: a déli órákban az összecsukódó levelek csökkentik a napsugarak beesési szögét, a levélfelületre jutó fény intenzitását. 10 000 lux megvilágításon azonban már súlyos virágzás- és terméskötés-károsodás jelentkezik. A nagyüzemi termesztésben szereplő európai fajtákra a nappalközömbösség jellemző.

A bab melegigényes növény, kivételt képez a csírázás szakasza. A fajták egy része már 10 °C-on (talajhőmérséklet) jól csírázik, az optimális hőmérséklet 15–20 °C. A teljes vegetációra vonatkoztatva legkedvezőbb hőmérsékleti értékek 15–30 °C között helyezkednek el. A generatív szervek fejlődéséhez 20–25 °C szükséges. Az ennél magasabb hőmérséklet káros hatása csak növekvő talajnedvesség és páratartalom mellett (pl. öntözés) ellensúlyozható. 35 °C fölött különösen a generatív fejlődés károsodik (terméselrúgás). A virágzás és termékenyülés károsodása tapasztalható a gyors hőmérséklet-változás hatására (hideg éjszaka, meleg nappal). A keléstől a termésérésig (gazdasági érettség: zöldbabok; vagy biológiai érettség: étkezési szárazbabok) eltelt idő (hőösszeg) a fajtákra jellemző tulajdonság.

Hidegtűrő képessége kicsi. 10 °C alatt a növekedés leáll, a generatív szervek 0,5 °C-on, a vegetatív részek 0–mínusz 2 °C-on elpusztulnak. Kísérletek folynak a hidegtűrő képesség növelésére (szelekcióval, fajkeresztezéssel), amelynek célja a vegetáció meghosszabbítása, a tavaszi vetések koraiságának fokozása.

A csírázás nagy vízigényű folyamat. A nagy fehérjetartalmú magvak tömegük 80–170%-ának megfelelő vízmennyiség felvételére képesek. Optimális körülmények között a magok vízfelvételének exponenciális szakasza 4–5 óráig tart, a telítődés a 20–24. órában következik be.

A keléstől az érésig – a virágzás és a terméskötés időszakát kivéve – a bab közepes vízigényű növény. Transzspirációs együtthatója nagy szórást mutat (252–500-as érték). (A fontosabb zöldségnövények 164–410-es szélső értékkel szerepelnek.) A növekedés 50–70%-os VK-telítettségű talajok esetén megfelelő, a kritikus időszakban (virágzás, terméskötés) a 65–70%-os VK-telítettség számít optimálisnak. A kritikus időszakban – a megelőző szakaszhoz képest – 100%-kal is emelkedhet a vízigény. Ezt az optimális víztartalmú talajok sem tudják kielégíteni, így a mesterséges pótlás (öntözés) alapvető termésnövelő jelentőségű. Az átlagosnak tekinthető 100 ml/nap/növény vízfelhasználáshoz viszonyítva ezekben a napokban a vízfogyasztás elérheti a 300 ml/nap/növény értéket.

Tápanyagigényes növény. A fejlődéshez szükséges mennyiségeket a gyors fejlődés miatt rövid időszak alatt veszi fel. A foszfor-, a kálium, a nitrogén- és a kalciumszükséglet a virágzás folyamán csaknem kétszerese az addig felvett mennyiségnek, a másik csúcs a zöldhüvelyéréskor jelentkezik.

Közvetlen szervestrágyázást nem alkalmazunk alá, igényét műtrágyákkal elégítjük ki. A mikroelemek közül a lúgos talajokon a réz, mangán és a molibdén pótlása lehet hozamnövelő és minőség javító hatású.

A bab közepes tápanyagellátottsága – átlagos, 2 t/ha termés igényével – az egy hektárra szükséges műtrágyadózis hatóanyagában kifejezve a következő:

N – 60 kg, P – 70 kg, K – 80 kg

A bab számára végzett talajelőkészítés alapja a foszfor és kálium műtrágya kijuttatását követő, időben (szeptember-október) elvégzett őszi mélyszántás. A nitrogént a tavaszi talajelőkészítéssel kell kijuttatni, néhány héttel vetés előtt. Fontos az apró, morzsás szerkezetű egyenletesen tömör, ülepedett magágy készítése.

Az adatok nagy nitrogén- és K₂O-igényt bizonyítanak. Különösen jelentős a csírázás utáni nitrogénszükséglet kielégítése, mert a nitrogénmegkötés (Rhizobiumok) csak bizonyos késéssel indul. A műtrágyázás jelentőségének növekedésével fokozódott a mikroelemek szerepe. Kiemelkedő a bab mangán- és cinkigénye. Egy tonna szemtermés eléréséhez 116 g mangánt, 55 g cinket, 14,5 g rezet, 11,5 g bórt és 1 g kobaltot vesznek fel a növények. A felsorolt elemek mellett a molibdénnek, a kénnek, a kalciumnak és a vasnak van fontos szerepe.

A technológiai javaslatban szereplő termékek változhatnak talajanalitikai javaslatok alapján, illetve a hiánytünetek elemzésével eltérő termékcsoportok alkalmazhatóak, a precíz utánpótlás és (szükség esetén) a megfelelő regenerációs potenciál eléréséhez.

*a készítmények jól keverhetők a növényvédőszerekkel, ezért javasoljuk az esetleges permetezésekkel egy menetben történő kijuttatásukat.