Szója

A takarmánycélú termesztés mellett a szója közvetlen emberi táplálkozásra való felhasználása Európában is növekszik (szójaadalékú élelmiszerek kenyér, édességek, húskészítmények, margarin stb.). Emellett a szóját felhasználja az élelmiszer-, festék- és gyógyszeripar is, de legnagyobb mennyiségben továbbra is a korszerű takarmányok előállításánál találkozhatunk vele. A szója tehát a sokoldalú felhasználásnak köszönhetően egyre inkább fontos szerepet tölt be a növény-termesztésben.

A szója vetésterülete hazánkban 2012 és 2014 között 40-43 ezer hektár körül ingadozott, a tavalyi évben, 2015-ben 77 ezer hektárra nőtt és az országban a legnagyobb vetésterületét Baranya megyében érte el. A termőterület növekedése a Nemzeti Fehérjeprogramnak is köszönhető, a hazai szójatermesztők hektáronként 60 ezer forintos támogatásban részesülhetnek.

Az országos termésátlagok az elmúlt években 1,6-2,6 t/ha körül alakultak.

A szója a talajtípus és pH iránt - ha a kultúrállapot megfelelő - kevésbé igényes. Mindezek ellenére biztos és nagy termést csak jó talajokon várhatunk tőle, ezért mélyrétegű, jó vízgazdálkodású, tápanyagokban gazdag, középkötött vályogtalajokon érdemes termeszteni. Terméketlen, homokos talajokra nem való, és a hideg, mély fekvésű agyag- és szikes talajokon sem termeszthető.

A szója az éghajlatra  a hőmérsékletre és a csapadékra  nagyon igényes, ezért a termőhely megválasztása lényeges. A tavaszi fagyokkal szemben ellenállóbb, mint a bab. Nyáron szereti az egyenletes meleget, virágzáskor és magkötéskor pedig a csapadékot és a páradús levegőt. A csapadék mennyisége általában elegendő a szója termesztéséhez, de annak egyenetlen eloszlása és a levegő páraszegénysége gyakran akadályozó tényező. A szója a talajok víztartalékait jól hasznosítja, de a termesztése öntözött viszonyok között megbízhatóbb.

A szója a hüvelyesek közül a legigényesebb a tápanyagokra, ezért szükséges, hogy a tenyészidő folyamán - különösen a virágzás és hüvelyképzés idején - a tápanyagok megfelelő mennyiségben és arányban álljanak a növények rendelkezésére.

A szója nitrogéntrágyázását több tényező is módosítja, pl. a vetőmag baktériumos oltása, és az, hogy a területen korábban termesztettek-e már szóját, vagy nem.

A szója fajlagos tápanyagigényéhez képest kevesebb nitrogént igényel a gyökérgümők nitrogén kötése miatt. A szója a nitrogén szükségletének kb. 40 %-át a légköri nitrogén megkötésével fedezi a vetőmag oltása esetén!

A gümők fejlődésének kezdeti szakaszában a szója feltétlenül igényli a talajból könnyen felvehető nitrogént. Fontos megjegyezni, hogy a szükségesnél nagyobb mennyiségű nitrogén kijuttatása viszont gátolja a gümők fejlődését és csökkenti azok nitrogén kötését, míg a talajok megfelelő foszforellátottsága fokozza a gümőképződést.

A szója foszfor- és káliumigénye nagy, ezért nagy jelentősége van a szója igényéhez és a körülményekhez (talaj tápanyag-ellátottság) igazított foszfor- és káliumműtrágyázásnak.

Szója tápanyagigénye 1 tonna szójabab és a hozzátartozó melléktermés előállításához:

Nitrogén: 62 kg/t
Foszfor:  37 kg/t
Kálium:  51 kg/t
Kalcium: 42 kg/t
Magnézium: 9 kg/t

A feltüntetett dózisok csak tájékoztató jellegűek, a pontos és szakszerű tápanyag-visszapótlás érdekében szükséges a talajvizsgálat és az arra épülő szaktanácsadás.